Húsvét, megfeszítés, feltámadás

Húsvét előtt állunk, és mi mit csinálunk ezen időkben, évenként már a második évezredben? Hústalan napokat, úgynevezett böjtnapokat tartunk. Különösen nagypénteken nem eszünk húst, és ha sikerül szigorúan betartani vagy az előirt, vagy az általunk elhatározott böjti táplálkozást, akkor nagyon meg vagyunk elégedve önmagunkkal, az általunk hozott áldozattal. Ezután a következő napokon örömöt szerzünk önmagunknak és átadjuk magunkat a hús és borfogyasztás örömeinek, és megelégedéssel konstatáljuk, megállapítjuk, hogy jó húsvétunk volt.

Az igazság pedig az, hogy nem volt húsvétunk! Nem volt még akkor sem, ha részt vettünk a feltámadási körmenetben, ha szép templomi prédikációt hallgattunk, nem volt még akkor sem, ha gyóntunk, ha áldoztunk, ha úrvacsoráztunk. Bizony nem ezen külső cselekedetekből áll a húsvét ünnepe. Jézus nem így élte át a húsvétot. Ő a test megfeszítését, és a szellem feltámadását mutatta be nekünk, hogy ebben utánozzuk ŐT! Vagyis karácsony után, Jézus Urunknak, a Szeretetnek bennünk való megszületése után, feszítsük meg a mi indulatainkat, gyarlóságainkat, a gőgöt, gyűlöletet, hogy ezek vérezzenek, és elvérezzenek. Csak ha szellemileg böjtölünk, karácsonytól húsvétig, vagyis ezen időn át tartózkodtunk a gőgtől, az érzékenységtől, a gőg gyermekétől a gyűlölettől, indulattól, megítéléstől, önzéstől, irigységtől, ha ezek véreztek egy kicsit mindennap, ha végelgyengülésben kiszenvedtek, elmúltak, akkor lesz feltámadásunk, akkor fog a szellem új életre kelni, feltámadni, akkor lesz húsvétunk.

A feltámadást tehát okvetlen és föltétlen meg kell előznie a megfeszítésnek. Ahol nem volt megfeszítés, ott nem lesz feltámadás, ott nincsen húsvét! Csak akkor, ha karácsonytól húsvétig szellemileg böjtöltünk, csak akkor járulhatunk méltóan az úrvacsorához, csak akkor áldozunk, mert már előzőleg áldozatot hoztunk. Akkor van a külsőségeknek, a templomi ceremóniáknak felemelő hatása és haszna. Akkor értjük meg a feltámadásról szóló szavakat, vagyis megértjük, hogy nem a testnek kell feltámadni, hanem a szellemnek. Mert ha ez a test támadna fel, akkor annak újból meg kellene halni. Mert a test és a vér nem örökölheti a mennyeknek országát, sem pedig a romlandóság a romolhatatlanságot. (Kor. I. 15, 50)

Azért haltak meg újból mindazok, akiknek a testét Jézus feltámasztotta. A holttesteknek tehát egy általános feltámadása nem lesz soha. Azt csak a földhöz ragaszkodó ember szeretné. Csak a Földön örökké élni akaró, csak a Földön kívül más életben nem hívő, tehát a hitetlen ember találta ki a Hiszekegyeknek ama lehetetlen, befejező mondatát, hogy: Hiszem a testnek feltámadását, és az örök életet. Pedig az örök életnek az alapja és feltétele nem lehet ez a test, mert még az is lehet halott, aki ebben a testben él. Azért mondotta Jézus annak, aki követni akarta ŐT, de előbb el akarta temetni az Atyját, hogy: „Kövess engem, és hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat.” (Máté 8,22; Lukács 9,60)

Jézus Urunk csak kétféle embert ismer: szellemileg élőt és lelkileg halott embert. A szellemileg élőkre mondja: „Vannak az itt állók közül némelyek, kik a halált meg nem kóstolják.” (Márk 9,1; Máté 16,28; Lukács 9,27) „A ki hisz én bennem, ha meghal is, él. És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal.” (János 11,25-26) Kik tehát a holtak, kiknek van szükségük a feltámadásra? A hitetleneknek, kik csak ebben a testben szeretnének feltámadni, de nem szellemben és lélekben. Hogy pedig azok, akik mint hitetlenek haltak meg, kik tehát szellemileg holtak, nem maradnak meg szellemileg holtaknak egy általános feltámadásig, azt megmondja Jézus Urunk egészen világosan, akikor azt mondja: „Az Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene: mert mindenek élnek ő néki.” (Lukács 20,38) Hogy a mi Atyánk, és a mi Urunk Jézusunk állandóan új életre ébreszti, feltámasztja azokat, akik mint szellemileg holtak hagyták el e Földet. Őt látjuk a spiritiszta szeánszokon is. Ő nem hagyja őket várakozni évezredeken át, egy általános feltámadásig. Ez abszurdum volna!

Ha pedig úgy volna, amint a keresztény vallások tanítják, hogy ember nem támadhat fel előbb, csak az általános feltámadásnál, amely ezen a Földön még sohasem volt, akkor feltámadásra várna még Ábrahám, Izsák, Jákob is. Már pedig Jézus Urunk világosan megmondj a, hogy Ábrahám él, Izsák él, Jákob él. Ezeknek tehát, miután tovább élnek, nincs szükségük arra, hogy egyszer újból felvegyék az elporladt földi testüket. Ha pedig ezeknek nincs szükségük arra, hogy felvegyék akkori testüket, akkor világos, hogy senki emberfiának erre szüksége sohase lesz. Azért mondja Jézus, hogy a feltámadásnál olyanok lesztek, mint az Isten angyalai. (Márk 12,25) Abban pedig hinnünk kell, hogy az Isten angyalainak nincsen földi testük. Akinek pedig nincsen földi teste, az SZELLEM. Tehát, mint szellemek támadunk fel egykoron, hogyha ez a feltámadás nem történt meg itt a földön. Vagyis tehát nem a testnek, hanem a mi szellemünknek, lelkünknek van szüksége feltámadásra.

A szellemünknek, lelkünknek kell feltámadni a szeretetben, alázatban, hitben való életre már itt a Földön, még ebben a földi testben. Azaz újjá kell születnünk ebben a földi testben, miután meghaltunk a gőg, a gyűlölet részére. A feltámadás, a szellem feltámadása.

Hogy Jézus Urunk János 6,39-40-ben még egy utolsó napon való feltámadásról beszél, az csak azt bizonyítja, hogy minden szellemnek több feltámadása van, és minden szellemnek van még egy utolsó feltámadása is. Ez természetes lesz előttünk akkor, ha megtudjuk, hogy az ember szelleme folyton fejlődik, tehát a fejlődés menete szerint, mindig egy újabb és tökéletesebb szellemi életre támad fel, akár már ebben a földi testben, akár ezen kívül is. Az utolsó napon való feltámadás pedig az, amikor szellemünk, lelkünk annyira megtisztul, hogy már nincs benne más csak SZERETET, ALÁZAT, HIT. Vagyis az utolsó feltámasztási nap, megtisztulásunk utolsó napja, amely már nem itt a Földön lesz, hanem ama első fokozatbeli ősnapok valamelyikén, amelyen éltünk egykoron, mint teljesen tiszta szellemek. Az utolsó feltámasztási napnak tehát kettős értelme van. Ez jelent állapotot és jelent helyet is, az utolsó, a legfényesebb égi hazát.

Akik mégis csökönyösen hirdetik a holttesteknek egy általános feltámadását, azok nem is gondolkoznak azon, hogy micsoda általános felfordulást, káoszt okozna az, ha az évmilliók óta meghaltak mind feltámadnának testükben egy napon. Ebben a bábeli zűrzavarban nem tudna rendet csinálni senki sem. De ha Ádám és Éva óta meghaltak egy napon mind feltámadnának az ő saját földi testükben, akkor ezen a Földön helyük nem is volna. Még akkor sem férnének el, ha ember, ember mellett állana hering módjára egymáshoz préselve. Hihetünk mi tehát józanésszel a holttesteknek egy napon való általános feltámadásában? Nem! Ez a tanítás csak a tudatlanság következménye. Mi tévelygünk azért, mert nem ismerjük az írásokat.

Hogy értendők tehát Jézus Urunk szavai, amikor azt mondja: „Mert eljő az óra, a melyben mindazok, a kik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát. És kijőnek, a kik a jót cselekedték, az élet feltámadására; a kik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (János 5,28-29) Ha tudjuk azt, hogy feltámadásra csak a szellemnek van szüksége, hogy a szellem nem a fakoporsóban van bezárva, mert abban soha sincs, mert abban cselekvési lehetősége nem is volna, ha tudjuk azt, hogy a szellem ebbe a földi testbe van bezárva egy földi életre, hogy a szellem ebben a testben hallja meg a mi Urunk Jézusunk szavát, és ebben a testben cselekszik aztán jót, vagy rosszat, és egyszer ebből a testből jön ki, akkor világos lesz előttünk, hogy mikor Jézus Urunk koporsóról beszél, akkor nem a fakoporsót érti alatta, hanem az emberi testet. Különben Jézus idejében a koporsó még ismeretlen volt, nem volt divatban.

Ha tudjuk most már, hogy csak a szellemnek van feltámadása, gyarlóságainak megfeszítése után, akkor megértjük Jézus szavait: „Szükség az ember Fiának átadatni a bűnös emberek kezébe, és megfeszíttetni, sokat szenvedni és megvettetni a vénektől, a főpapoktól és írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon feltámadni. (Lukács 9,22; 24,7) Vagyis minden emberfiának szüksége van a szenvedésre és gyarlóságainak megfeszítésére.

Budapest, 1934. 3. 29.