Isten csak tiszta angyalokat teremtett és nem embert
Vay Adelma, Aus meinem Leben című könyvében van egy mese, amelyet Andersen szelleme adott le. Hans Christian Andersen híres dán meseíró, a szellemvilágból egy angyalnak és egy ördögnek a találkozását, és az ördögnek a megtérítését írja le a következőképen.
Egy kis angyal egyszer egy megbízással kisétált a világba és útjában egy különös szellemmel találkozott. Az fekete volt, kecske lábai, szarvai, és egy hosszú farka volt. A kis angyal ezen szellem láttára elkezdett alaposan kacagni. Jaj, de furcsa vagy, mondta. Melyik mennyből jössz, mert én nem láttam még soha hozzád hasonlót. A fekete szellem rémítően nézett körül, nagyot dobbantott a patájával, hogy csak úgy rengett bele a föld, mérgesen csapkodott a farkával, mintha legyeket kergetne, és dühösen mondá:
„Én nem ismerek semmiféle mennyet, én a pokolból jövök. Én az ördög vagyok. Rettegj most tőlem, te kis angyal!” Itt jellemző, hogy az angyal nem ismeri a gonoszság állapotát, a poklot, és az ördög meg, nem ismeri a mennyeknek országát jelentő állapotot. De a kis angyal nevetve válaszolt: „Én bizony nem félek, miért is félnék?”A tiszta szellem nem ismer félelmet, mert állandóan érzi hatalmas Atyjának közelségét.
„Én tőlem félj, te kis teremtés”, bömbölt az ördög. „Én a megkísértő vagyok, és a pokol fertőjébe akarlak vinni.” De a kis angyal nem félt és kérdezte: „Mivel akarsz engem megkísérteni?” Az ördög zavarba jött. Igazán, mivel is kísérthetné meg ezt a kicsiny, gyönyörű angyalt, aki tisztaságának hatalmában oly fenségesen fölötte állt. Gondolta tehát, hogy ő is angyal ruhát vesz fel, és mondá:
„Hogy én ebben a fekete alakban nem tetszem neked, azt értem, én tehát átváltozok, nézz ide!” És tényleg a fekete legény egyszerre olyan fehér lett, mint a frissen kimosakodott kéményseprő. Hosszú aranyhaja, kék szeme lett, egészen angyalszerűen nézett ki.
„Oh! Most szép vagy! De mutasd a lábadat is.” Mondá a kis angyal és evvel felemelte az ördög ruháját. És tényleg ott álltak a rémítő kecskelábak. „Jaj, ezek csúnyák”, mondá az angyal. „Kérdd meg a jó Istent, hogy növesszen neked más lábat.” De az ördög válaszolt: „Én nem imádkozhatok, mert én gyűlölöm az Istent.” „Mily borzasztó vagy te!” Kiáltott fel a kis angyal. „Kicsoda hát a te Atyád? Ki teremtett téged?” Az ördög néma maradt. „Ki teremtett hát téged?” Kérdé újból a kis angyal. „Szólj! Akarom, hogy beszélj!”
És ekkor megremegett az ördög. Az ördögök mind gyávák, jegyezzétek meg azt. A csillámló angyali ruha rongyokban, cafatokban esett le róla, és megint olyan fekete volt, mint előbb. Mert az angyalnak való anyagot nem tudta valódi minőségben előállítani, a színe sem volt tartós, hamis volt az egész. Csak ennyit dadogott: „AZ, AKIT te Istennek nevezel, az teremtett engem!”
„Hihetetlen”, mondá az angyal, hiszen az Atya csak fenségeset, szépet teremt. „Így ebben az alakodban, ahogy most kinézel, nem teremtett téged!”
„Nem”, nyögte ki az ördög. „Nem ilyen voltam a teremtésnél. Kezdetben olyan fényes angyal voltam, mint te. De én fellázadtam az Isten ellen, az én Atyám ellen, és most gyűlölöm őt!” És az ördög ismét mérges arcot vágott.
A kis angyal megijedt ezen beszéd hallatára, letérdelt és imádkozott: „Atyám, hát lehetséges az, hogy egy szellem, kit TE teremtettél, lebukjon és gyűlöljön Téged? Hát lehetséges az, hogy valaki a szeretetnek és a békének a mennyországát elhagyja, hogy ilyen torz alakká legyen, mint amilyen ez a szegény szellem is? Oh Atyám, őrizzél meg, tarts meg, és ne hagyj soha eltávolodni Tőled! Ez a szegény szellem alázatra tanít engem, az ő szemlélése óv engem a sötétségtől. Oh Atyám, ments meg engem!”
Ez az ima megrendítette az ördögöt. Ez oly édesdeden hangzott, mint egy bölcsődal az egykori hazából. Lelkiismeretében megmozdult az Isteni lehelet csirája, az az Isteni "LEGYEN", amely egykoron megteremtette, és ekkor mondá: „Angyal könyörögj érettem, kérdezd meg az Atyát, hogy lehetek-e én hát újból olyan, mint egykoron voltam?” És az angyal imádkozott: „Atyám, egy eltévelyedett gyermekedre találtam az úton. TE ma kiküldtél engem, hogy keressem az eltévelyedetteket, és én találtam egyet. Atyám, mit csináljak vele, mert megesett rajta szívem?” És ekkor felhangzott egy hang a mennyből:
„Hozdd őt ide, az én lábaimhoz, mert az Isteni szikrám felébredt benne. Akarom, hogy az nőjön és szaporodjon benne. A bűnbánat és a megismerés egyenessé teszi azt, ami görbe volt, fehérré színezi azt, ami fekete volt. Én nálam csak szeretet, kegyelem és megbocsátás van. Én valamennyieteknek az Atyja vagyok.
Ebben a mesében logikus, egészen természetes, és a józanésznek teljesen megfelelő az a tény és valóság, hogy az Isten, az Atya, csak fenségeset, csak szépet teremt. Kezdetben minden csak fenséges, csak szép volt! Kezdetben az Atya összes gyermekei csak fenségesek, csak szépek voltak, tehát fényes, tiszta angyalok voltak! Ezt az igazságot elismeri a Biblia is, amikor Ézsaiás 14,12-ben kijelenti Luciferről, hogy leesett, levágatott az égről, a földre, mint fényes csillag. Lucifer latinul a fény hordozója. És mikor kijelenti Jóbról, hogy már a Föld megteremtése előtt volt (Jób 38,4.21), tehát az ördög is, az ember is a Biblia szerint már a Föld megteremtése előtt volt. És ha volt már a Föld létezése előtt, természetesen csak szellem volt. És ha szellem volt a teremtésnél, természetesen csak tiszta szellem volt.
Az embernek már csak azért is fenséges és tiszta szellemnek kellett lenni a teremtésnél, mert ha az ördög is az volt, és az ember nem lett volna az, akkor az Isten,z Atya kezdetben jobban szerette volna az ördögöt, mint az embert. Ez pedig abszurdum, lehetetlenség, hogy az Atya jobban szeresse azt, akiről előre tudja, hogy abból ördög lesz, mert az Atya egyformán szereti minden gyermekét.
Ha most már az embernél azt látjuk, hogy az a föld porából, húsból és vérből van alkotva, és enni, és inni kénytelen, és végeznie kell a test összes, természetes szükségleteit az állítólagos megteremtése óta, akkor egészen jogosan feltehetjük a kérdést: Nevezhető-e ezen, mindenféle testi cselekedeteket végző ember tisztának, nevezhető-e fenségesnek, amikor se belülről, se kívülről nem az. Nevezhető-e az Isten képmására teremtett lénynek, amikor nem az, mert rajta van a föld pora, húsa, vére, ami a többi, tiszta, fenséges, fényes angyalokon, szellemeken nincsen.
Világos tehát, hogy az Atya minket, embereket, ahogy most kinézünk, ebben a gyarló, romlandó, rothadó testben, ebben az alakban, amelyet kénytelenek vagyunk ruhával eltakarni, mert szégyelljük, ebben a szégyenletes testben nem teremthetett bennünket. Ha most már a teremtésnél nem ilyenek voltunk, hanem tiszta, fenséges szellemek még a Föld megteremtése előtt, most pedig már ilyenek vagyunk, akkor természetes, hogy csak a teremtésünk után romlottunk el, buktunk el, és kerültünk a Földre, miként Jób.
Rossz magaviseletünk miatt velünk is az történt, mint azzal az iskolás gyermekkel, akit rakoncátlansága miatt a tanárnő kitett a tanteremből, és kiállította a folyosóra. És mikor a folyósón álldogáló gyerektől kérdezték, hogy miért van ott, akkor találóan és helyesen azt felelte, hogy azért, mert a hittanban arra tanították, hogy szabad akarata van, tehát a tanteremben élt a szabad akaratával, és ez lett az eredménye. A fenségesnek, tisztának megteremtett szellemnek is szabad akarata volt, és miután ott az égben rosszra használta fel, ez lett az eredménye, hogy kitették, kiállították a Földre, de csak egy időre. És, hogy a föld anyagával, élni, dolgozni tudjon, földi testet kapott, tehát az ember testet öltött szellem!
Hogy az ember testet öltött szellem, amely magában hordozza a múltat, azt hivatalosan elismeri már a katolikus egyház is, mert pápai jóváhagyási záradékkal megjelenhetett Dr. Trikál József, katolikus főpapnak egy könyve (Az okkultizmus bölcseleti szempontból), ahol a 25. oldalon az foglaltatik: Különben, ha a Bibliában I. Mózes, 2. rész 7. versét igazságban úgy olvassuk, ahogy eredetileg íratott, akkor világos lesz előttünk, ami eddig sötét volt: „És formálta vala az Úr Isten az emberi formát a földnek porából.” Az Isten tehát csak emberi formákat teremtett a bukott szellemeknek. Férfiúvá és asszonnyá teremté az emberi formákat!
Budapest, 1934. 3. 15.