Jézusnak és az Ő küldötteinek a befogadása

Jézus befogadásától vagy be nem fogadásától függ a mi boldogságunk vagy a boldogtalanságunk, a mi haladásunk vagy a megállásunk, visszaesésünk. Jézus befogadásával megnyerünk mindent, Jézus be nem fogadásával elveszítünk mindent. Minden ember azért jön a Földre, hogy befogadja Jézust, és addig jön a Földre, amíg be nem fogadja Őt. Aki Jézust még ezen a Földön sem akarja befogadni, az elveszti még ezt a Földet is, és egy még nehezebb helyre kerül.

Miután Jézus befogadására minden ember predesztinálva van, eleve elrendelve, ezért tudnunk kell, hogy miképp értelmezzük Jézus befogadását. Jézus befogadása a SZERETET befogadását jelenti, ehhez pedig nem kell semmiféle vallás. Jobban mondva minden vallás azt tanítja, hogy fogadjuk be a lelkünkbe a szeretetet, csakhogy Jézus nemcsak egy fogalom, nemcsak a szeretet fogalma, hanem egy személy is, AKI létezik, él és van! Ezért mondja Ő a tanítványainak: „Én élek, ti is élni fogtok!” (János 14,19) „Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, és én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” (János 14,21) A farizeusoknak azt mondja: „Mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a ti bűneitekben!” (János 8,24) Akik nem tudnak Róla, mert például más a profétájuk (Mohamed, Budha, Konfuciusz, Lao-ce), de szeretetben élnek, azoknak Ő kijelenti magát, ha nem itt a Földön, akkor a szellemvilágban. Akik pedig tudnak Róla, de nem hiszik el, hogy Ő van, azok elsüllyednek a bűneikben, mert nem tartják be, nem fogadják be a szeretetet sem az írásokból, sem a tanítványaitól. Nekünk tehát be kell fogadnunk az Ő tanítványait, és akkor Őt fogadjuk be. (János 13,20; Lukács 10,16)

De kicsoda az Ő tanítványa? Erre megfelel Ő maga: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (János 13,35) Az a prédikátor vagy egyházi személy, aki különbséget tesz a vallásfelekezetek között, aki a más vallásúakat lenézi, a más vallásúaktól való érintkezéstől eltiltja, vagy csak óvja is az ő híveit, az nem az Ő tanítványa, bármilyen magas rangban van is, mert a különbségtevéssel, a lenézéssel a szeretet ellen vét!

A tanítványait tehát már ismerjük, most azt kell tudnunk, hogy miképp történjék az Ő tanítványainak a befogadása. Talán akképpen, hogy befogadjuk a tanítványt a mi házunkba, megvendégeljük, szeretettel meghallgatjuk, sőt, ha tovább megy tőlünk, még pénzt is adunk neki az útra, ha szegény? Így is! Hiszen azért mondja a mi Urunk, Jézusunk a tanítványainak: „Mert aki innotok ád egy pohár vizet az én nevemben, mivelhogy a Krisztuséi vagytok, bizony mondom néktek, el nem veszti az ő jutalmát.” (Márk 9,41) Itt, az egy pohár víz jelenti az egyszeri, szíves vendéglátást, a szeretettel való egyszeri megsegítést, a szeretetnek egy adagját, mely erőt ad a tanítványnak a további útjára. Bizony ez sem marad jutalom nélkül, de az ilyen befogadásra Jézus Urunk csak annyit mond, hogy: „Ez nem marad jutalom nélkül.”, de nem mondja azt, hogy az ilyen befogadással Őt magát is befogadjuk. A tanítvánnyal együtt Jézust, mi csak akkor fogadjuk be magunkhoz, ha magunkévá tesszük és cselekedjük is a tanítvány szavait, és akkor Jézussal együtt befogadjuk az Atyát is.

De Jézus Urunk nemcsak a tanítványokat, hanem prófétákat és igazakat is küld hozzánk. A proféták, médiumok a magasabb szellemek közvetítésével szólják Jézus Urunk szavait, az igazak pedig cselekszik a szeretetet. „Aki befogadja a prófétát próféta nevében, prófétának jutalmát veszi, és aki befogadja az igazat igaznak nevében, igaznak jutalmát veszi.” (Máté 10,41) Annak a profétának, médiumnak, aki Jézus közvetített szavait közvetíti, az a jutalma, hogy Jézus vele van, ami meglátszik az ő magánéletében. Aki az ilyennek a szavait elfogadja, mint Jézustól eredőket, annak jutalma az, hogy Jézus vele van, és erősíti a jóban. Az igazat cselekvő embernek a jutalma szintén az, hogy Jézus vele van, aki pedig egy embernek igaz cselekedeteit magáévá teszi, annak a jutalma szintén az, hogy Jézus vele van, erősíti, és az ilyenen szintén meglátszik az, hogy már nem ő, hanem Jézus él vele.

Amikor Jézus Urunk arról beszél, hogy aki az Ő tanítványának inni ad egy pohár vizet, akkor beszél arról is, amikor az Ő tanítványai adnak valakinek inni egy pohár hideg vizet: „És aki inni ád egynek e kicsinyek közül, csak egy pohár hideg vizet tanítvány nevében, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát.” (Máté 10,42) Mikor tehát arról van szó, hogy az Ő tanítványai adjanak valakinek egy adaggal az élet vizéből, akkor ott már hideg vízről beszél. Az egy pohár hideg víz pedig azt jelenti, hogyha valakinek adnak a megismerésből, akkor csak oly adaggal adjanak, amennyi arra az időre elég, amennyit abban az időben elhordozhat, amennyi azt a lelket abban az időben megerősíti, mert a sok, a jóból is megárt. Ez az egy pohár víz, egy adag erősítés. A víz hideg állapota pedig azt jelenti, hogy az erősséget nem langymelegen, nem élvezhetetlen állapotban kell adni, hanem úgy, olyan érzéssel és szeretettel, olyan világosan, kristálytisztán és friss életkedvvel, hogy az igenis képes legyen a szomjúhozó lélek szomját csillapítani.

Végül hozzánk küldi Jézus a gyermekeket is, hogy ezektől alázatot tanuljunk. Ugyanis a gyermekekben sohasem merül fel az a gondolat, hogy ők nagyok. Ők mindig abban a tudatban élnek, hogy ők kicsinyek. A kicsinységnek az örökös tudata pedig az alázat, a Krisztus alázata. Ha ezt tudjuk, akkor megértjük azokat a szavakat, amelyeket Jézus mondott a tanítványainak: „Valaki e kis gyermeket befogadja az én nevemben, engem fogad be. Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába. Aki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában.” (Lukács 9,48 és 18,17; Márk 9,37 és 10, 15; Máté 18,3-5) Vagyis, aki a kicsinységnek örökös tudatát befogadja úgy, mint én, az engem fogad be, és ha meg nem tértek a ti nagyravágyásotokból, nem mentek be a mennyei békességbe. Aki örökösen oly kicsinynek érzi magát, mint ez a kicsi gyermek, annak nagyobb az ő mennyei békessége, dicsősége.

A megváltásnak a munkája, illetve a szeretet, alázat és hit befogadásának a munkája, adása tehát nem ért véget Jézus látható eltávozásával, hanem folyik állandóan, amióta csak ember, illetve testet öltött szellem él e Földön. A megváltás munkáját végzik a próféták, illetve a médiumok, akik szólják az Ő szóit, végzik az igazak, akik cselekszik a szeretetet, és végzik a kisgyermekek, akik példát adnak az örökös kicsinységről, az alázatról. Ha mi ezeket befogadjuk, illetve befogadjuk, magunkévá tesszük ezek szavait, cselekedeteit, példáit, akkor Őt fogadjuk be. Ő tehát állandóan jön közénk és köztünk van! Ez az Ő második eljövetele, amely a leghathatósabban történik most a spiritizmusban. Az angyalok, illetve a szellemek nagy seregétől körülvéve jött el, és jön Ő állandóan hozzánk. Ő állandóan küldi az Ő angyalait, a szellemeket nagy trombitaszóval. A trombitaszó pedig a szellemek tanítása, figyelmeztetése, amely egyre csak hangzik szünet nélkül, mint a villámlás napkelettől, napnyugtáig.

De a hivatalosak nem így várták Jézus második eljövetelét, ezért nem fogadják be Őt, illetve az Ő angyalait, a szellemeket, akik a lelkekbe akarnak behatolni ŐVELE együtt. Amikor a hivatalosak gyűlölettel a szellemsereg felé kiáltják, hogy: „Feszítsd meg!”, akkor tudtukon kívül ismét Őt akarják megfeszíteni! Az övéi tehát ismét nem fogadják be Őt, mint először. (János 1,11) Jézus miként először, úgy most is a lelkekbe akar jönni, mert ha Ő egy nagy égi látványosság kíséretében jönne el, akkor abból nekünk semmi hasznunk nem volna, tehát ne várják Őt így a hivatalosak!

Miként egykoron csak a megvetett Galileabeliek fogadták el Őt (János 4,45), akként most is csak a megvetett spiritiszták azok, akik elfogadják azt, hogy Ő már köztünk van, és munkálkodik köztünk az Ő szellemseregével. Akik megvetik a médiumok szólását (Thess. I. 5,20), akik nem élnek igaz cselekedetekkel, és akik nem alázatosak, mint a kicsiny gyermekek, azoknak Jézus most újból mondja: „Aki megvet engem és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, aki őt kárhoztassa: a beszéd, amelyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon.” (János 12,48)

Budapest, 1933. 5. 18.