Szellempélda – A kereső útja 2. rész

Gondolkozik és szellemi hangot hall!

Mint mondottuk, a nyugságot kereső vándor bebocsáttatott azokhoz, akiket keresett és vágyott. Mikor megláták őt, mondák néki: Békesség veled! Hogy te messzi útról jöttél, annak bizonnyal nagy vagyon az oka. Mondd el, miben vagyon hiányod, és mi megadunk mindent, mi velünk vagyon, mindent, mi Tőle vagyon, mi Tőle küldetett. Mondá a vándor: Ha ti mindent tudtok, mondjátok meg nekem azt is, mi az oka annak, hogy én elhagyám enyéim, hogy eljöhessek hozzátok. Én megfizettem már a nektek járó rézpénzt, és ti megadhatjátok nekem azt, amit keresek. Ha pedig megadjátok, akkor elküldöm nektek még a kincsemnek a felét is. Ismerhettek a nevemről, hogy én mindig megadtam a kincsemnek azt részét, amit illett adnom, amit jöttek kérni a részetekre, a tudósok tudósainak. Mondá közülük egy: Nyugságot keresel! Ő pedig csodálá, hogy oly hamar kitalálták. Ők elővették a régi igazságokat, és mondák néki: Nézd, ím, ami itt vagyon, neked adjuk. Ha evvel fogsz élni, és hallgatni fogsz ezen írásokból jövő szóknak a hangjaira, mert azok a szók beszélnek, szólnak hozzád, bizonnyal nyugságod lesz mindörökké. Ő, nagy örömmel elfogadta, megköszönte, és megígérte, hogy megtartja a fogadalmát.

Elindult vissza nagy sietséggel, hogy lássa, érezhesse és megmutathassa az övéinek, és akik körülötte valának, hogy ím, mily nagy kincs adatott neki, mely örökre békességet ad neki. Nem ismerve fáradtságot, nem törődve az útnak köveivel, a napnak hevével, sietett vissza. Amikor hazaért az övéihez, vala az első cselekedete, hogy előszólította azokat, akik rendeltettek arra, hogy a megígért kincset elvigyék azokhoz, akiknek rendeltetett. Amikor ezt megcselekedte, előszólította azokat, akik ismerték az írásokat, hogy azok megértessék vele azt, amit ő még meg nem ért. Azok pedig örömmel mentek hozzá, hogy segítsék őt, hogy meglegyen a megértése és a békessége.

Mikor belemélyedtek az írásokba kopogtatott az ajtón egy vándor, és bebocsátást kérvén. Ő mondá a vándornak: Menj az enyéimhez és hagyjál engem! Nem vagyon most időm, hogy veled szólhassak. Mondá a vándor: A tieidhez nem küldettem, de küldettem te hozzád, hogy Kitől, nem tudom. Találkoztam az úton valakivel, hogy ki volt, nem tudom. Ő azt mondta nekem: Testvérem, látod azon hajlékot, amely ott vagyon a többiek között, de valahogy nagyobb és szebb, mint a körülötte levők, menj oda, és szólj ekképpen: Testvéreim, kik mindnyájan testvérek vagyunk, kik mindnyájan egy Atya gyermekei vagyunk, KIT te keresel, bizonnyal nem találod meg ott. Bizonnyal, ha előveszed azokat a régi igazságokat, nem fogod már megtalálni ott azokat az igazságokat, amelyeket keresel. Amit te keresel az nem ott vagyon, hanem a te magányodban, a te legbensőbb szobádban. Oda menj be, ha oda betérsz, kinyílik egy ajtó, és meglátod ott egy testvéredet KI fénylik, KI fénybe van öltözve, és az majd megmondja neked, és megmutatja, neked, hogy hol vagyon a békésség, hol vagyon a nyugság.

Ő ezt hallván, kérdé újból: Ki az, aki szól, kinek a hangja az? De választ nem kapott. Akkor kinyitotta az ajtót, de a vándor nem vala sehol. Eltűnt. Ekkor szólította az övéit és mondá: Menjetek ki minden útra, mindenhová, még nem lehet messze az a vándor, aki szólt nekem az ajtón keresztül. Hozzátok vissza, ígérjetek neki mindent, hogy mindent adok neki, ha nekem többet fog szólni azon a hangon, amelyen szólt. Ha nem akar jönni, fogjátok le, és kényszerrel hozzátok elő, de nélküle egy se térjen vissza, mert ha nélküle visszatértek, az én hajlékomban többé helyetek nem lészen. És ők ekképpen tettek.

MAGYARÁZAT: A példa első részében az az igazság van kidomborítva, hogy a kereső lélek miképp lesz áldozata a vakhitnek, ha nem figyel az élet jelenségeire és nem gondolkozik. A második rész azt az igazságot szemlélteti, hogy mi sohasem vagyunk egyedül, hanem mindig körül vagyunk véve a saját és idegen gondolatoktól és a mi szellemtestvéreinktől, akik pedig hasonlók a mi gondolatainkhoz, és az Isteni Kegyelem is állandóan velünk van, amely szellemi szózat, hang által figyelmeztet, hogy ha nem jó útra léptünk, és ha mi, ezen hangra felfigyelünk és gondolkozunk, akkor meg vagyunk mentve.

Amint láttuk, a kereső embert meglátták és magukhoz engedték az egyház vezető férfiai, miután vakhitet adott nekik. Ő csodálkozott azon, hogy miképp találhatták ők ki, hogy lelki nyugságot keres, pedig, ha gondolkozik, rájöhetett volna arra, hogy ez természetes, hiszen az a hivatásuk. Az embernek nem tűnt fel az sem, hogy ők először annak adását ígérik neki, ami tőlük van és csak azután azt, ami az Úrtól van! Ők előveszik előírásaikat, a régi hagyományaikat, és odaadják neki avval, hogy ha ezeket betartja, nyugsága lesz. Az ember elfogadott mindent és megígérte, hogy hazulról elküldi a kincsének, szeretetének felét, vagyis megosztja a szeretetét az egyházzal, és hivatkozott arra, hogy eddig is rendesen fizette az adót, és megadta a nagyoknak az őket megillető tiszteletet.

És elindult, de nem előre, hanem vissza az ő hajlékába. Az ő hajléka pedig a szellemtagadáson felépült vallásos elgondolás volt. Amikor szó lesz az ő hajlékáról, mindig ezt értsük alatta. Az ő hajlékában akarta érezni, látni a nyugságot, és meg akarta mutatni ott az övéinek, vagyis a kereső gondolatainak, és azoknak a szellemtestvéreinek is, akik körülötte voltak, hogy neki oly kincse van, mely békességet ad neki. De a hajlékába való visszatérése fáradtságos volt, mert elibe álltak a kereső gondolatai, és minduntalan beléjük botlott, mint az út köveibe. A kereső gondolatai szabadulni igyekeztek a vakhitének béklyóiból, és ez a küzdelem lázas forróságot okozott neki. Ez volt a nap heve, de ő mindezzel nem törődött, csak sietett vissza a hajlékába. Hazatérése alatt értendő az az állapot, amikor a kereső gondolataitól többé nem gyötörve, háborítatlanul maradt a hajlékában. Ekkor az első dolga az volt, hogy megosztotta a kincsét, a szeretetét, és előszólította az erre rendelt gondolatait, hogy azok vigyék el a fele szeretetét azokhoz kiknek rendeltetett. Vagyis tudatos gondolataival szeretetet küldött, annak, akinek szánta. Ez természeti törvény a mindenségben! Ezután előszólította, illetve magához vonzotta azokat a gondolatokat és a gondolataihoz hasonló szellemtestvéreket, akik értettek az írásokhoz, és ezek örömmel siettek hozzá, hogy meglegyen a megértése.

Amikor a szellemi környezetével együtt belemélyedt az írásokba, a lelkének ajtaján kopogtatott egy vándor, és bebocsátást kért, vagyis érezte egy szellemtestvér kapcsolódását. Akkor ennek a zavaró megérzésnek azt mondta, hogy hagyja békén, menjen az övéihez, a kereső gondolataihoz. De a kapcsolódó szellem azt mondta: Csak tehozzád küldettem! Hogy a sugalmazó szellem nem ismeri az üzenet küldőjét és átadóját, az azt jelenti, hogy a szellemüzenetek hozzánk a mi Urunk Jézusunktól többszöri közvetítéssel küldetnek, de a közvetítők ismeretlenek, mert ott nincs név és rang. A nagyobb és szebb hajlék azt jelenti, hogy annak az embernek a hajlékában kereső és szeretettel teljes gondolatok is voltak még. Ezek nincsenek minden hajlékban. A gondolkozó ember egyedül volt és a sugalmazó szellem mégis azt a megszólítást használja, hogy „Testvéreim”, azért, mert szólt nemcsak a hajlék urához, hanem a körülötte levő szellemekhez is. A hajlék urát a hang arra utasítja, hogy a lelkében nyissa ki a hitnek az ajtaját, és akkor meglátja ott az Úr Jézust fényben, és Ő megmondja neki, hogy hol van a békesség, hogy az nincsen benne az elferdített írásokban.

Az ember erre a hangra felfigyelt, kinyitotta lelkében a hit ajtaját, de a hang akkor már nem szólt, eltűnt, mert a rendeltetését befejezte, és erőszakoskodnia a jónak nem szabad. Az ember előszólította az övéit, a kereső gondolatait, és utasította őket, hogy menjenek minden útra, amely utakon csak keresik az emberek az ilyen rejtelmes hangoknak a megfejtését, és menjenek mindenhová, minden eddigi létező elméletbe, teóriába, mert a hang még nem lehet messze, a hatása még érezhető. Hozzák vissza, azaz teremtsenek elő ők is ilyen hangot, és megad nekik mindent, vagyis megbecsülést, szeretetet, hitet. Ha pedig a hang előhívása nem menne szép szerével, akkor hozzák elő akár erőszakkal is, de nélküle egy kereső gondolat se térjen vissza, mert eredmény nélkül a kereső gondolatot nem fogadja be. Röviden, a kereső gondolatok széjjelküldése azt jelenti, hogy az ember a szellemi szózat után el kezdett gondolkozni, mert a vakhitéből felrázta a szellemi hang. Így történik ez mindnyájunknál!

Budapest, 1933. 6. 15.