Szellempélda – A kereső útja 3. rész
Keres, kutat eredménytelenül, és amikor elhagyja az eddigi utakat és elméleteket, meglátja a szellemet.
Az előzőekben mondottuk, hogy elküldte az övéit, hogy azok a vándor nélkül vissza ne térjenek az ő hajlékába. Ők mentek mindenfelé, ahol út vagyon, ahol járni lehet. Elhagyták az egyik várost a másik után, de nem találtak senkit, aki azon időben, abban a városban járt volna. Mikor elfáradtak, leültek és tanakodtak, hogy mit cselekedjenek. Mondá az egyik testvér: Mi nem találtuk meg, menjünk vissza, talán azok, akik más úton jártak megtalálták már, és haza kísérték, és mi hiába fáradozunk. De ekképp valának a 2., 3., 4., 5., 6. és 7. úton járók is. Mindnyájan visszaindultak, de kívül a városon még találkoztak és tanakodtak, hogy mit cselekedjenek, mit szóljanak az ő uruknak, hogy őt kielégítve, őket bántódás ne érje.
Miközben tanakodtak látták, hogy egy fáradt vándor jön feléjük. Mondá közülük egy: Íme, nézzétek, ha jól látom, ott egy vándor, menjünk elébe, bizonnyal ő lesz az, mert neki lassú járása vagyon. Mikor odaértek, köszönték egymást: Béke veled! Békesség szálljon rátok! És kérdék őt: Testvérem, nem te valál abban a városban, 12 óra előtt, aki bekopogott egy háznak az ajtaján, amely bár nem nyílt ki a kopogásodra, de a te szódat meghallotta a hajlék ura, és mire kinyitotta az ajtót, te már nem valál ott. Ő kerestet téged általunk és meghagyta, hogy nélküled vissza ne térjünk. Mondá a vándor: Én nem tudom, mert az utaknak a végtelen sokaságát járom a hozzám hasonlókkal, és sok hajlékba bekopogtatok, és így nem emlékszem, hogy ott is voltam-e. Sok városba vagyon az én utam, és amikor elfáradok, leülök a pusztában és elalszom. Álmomból felébredve, felfrissülve, nem tudom merre jártam, de ha megmondjátok, hogy mit akart a ti uratok és mit mondtam én neki, akkor arról az üzenetről meg tudom mondani, hogy én voltam-e azon üzenet átadója, vagy egy hozzám hasonló társam.
Ők mondák néki: Mi nem tudjuk azt, de majd ő megmondja, hogy mit akar, és akkor mi visszatérhetünk, nekünk pedig meglészen a mi nyugságunk és mindenünk, és nem lészen bántódásunk. Tedd meg a kedvünkért, hogy velünk jössz, és mi ellátunk mindennel, hogy ne kelljen az országútnak a porát járnod városról városra. Mondá a vándor: Miféle kincset adhattok ti nekem, hisz ti éppoly szegények vagytok, mint én. Az a kincs, amelyet nekem akartok adni, amelyre azt mondjátok, hogy az a tiétek, az nem a tiétek, de azé, akit körülvesztek, akivel vagytok. Az annak adatott és arra bízatott, hogy e kincsre vigyázzon, hogy azt el ne hagyja, hogy az el ne veszítse a fényét. Ha pedig nektek is van kincsetek, akkor bizonnyal tőle vettétek, és az nem a tiétek. Ám jó, én elmegyek veletek hozzá kincs nélkül is, mert nekem vagyon egy kincsem, amely engem vezet és visz, amelyet ti nem láttok, és nem látják sokan. Ez a kincs rám bízatott, azért hogy széjjelosszam mindenfelé, amerre járok, és én tudom, hogy e kincset sokan elfogadják tőlem. Jöjjetek velem, fáradtságom már elmúlt. Én veletek megyek, bár tudom, hogy nem engem kerestek, hanem azt, aki már messze van.
Mikor visszaértek, ők örömmel mondák a ház urának: Íme, találtunk az úton egy vándort, csak ő lehet, mert mást nem láttunk. A ház ura örömmel kérdé: Te voltál az én ajtómnál? Mondá a vándor: Nem! De van egy hozzám hasonló, akit küldött AZ, AKI engem is küldött. Mondá a ház ura: Én ezt sem értem meg, de én többet akarok megérteni. Én tudni akarom azt, hogy honnan jöttél, hová mész, és mi célja volt a te szódnak, vagy mi célja volt velem ANNAK, AKI veled van, AKI téged is küldött.
Mondá a vándor: Az én célom nem az én célom, hanem AZÉ, AKI küldött. Az, aki küldetett hozzád, és aki nálad volt az Ő üzenetével, az azért küldetett, hogy néked meglegyen az, amit kerestél, amit nem találtál, és amit megtalálni nem fogsz, amíg nem érzed, meg nem érted azokat a szókat, amik adattak. Amíg ez meg nem lészen, addig nem lészen meg az, amit keresel, nem lészen meg a te legnagyobb kincsed, a te nyugságod. És amikor a vándor ezt mondta, egyszerre elsötétedett, ő pedig eltűnt újból, és amikor kivilágosodott előttük, a vándor már nem vala sehol.
MAGYARÁZAT: A kereső ember tehát elküldé az övéit, az ő kereső gondolatait, hogy azok a hang mibenlétének a megfejtése nélkül vissza ne térjenek az ő hajlékába, az ő szellemtagadáson felépült vallásos elgondolásába. Egyszóval, erősen gondolkozott! A gondolatai elmentek minden útra, irányba, minden városba, elméletbe, mindenhová, amerre a kereső emberek gondolatai járnak. Bejártak minden elgondolást, elméletet, teóriát, név szerint hetet, de egyiken se találták meg a rejtélyes hangot, csak amikor mindenhonnan visszavonultak, és tanácstalanul pihentek, akkor bukkant fel előttük a cselekvő szellem, és ők örömmel üdvözölték a békesség jelszavával, és az is őket.
A szellem fáradt volt azért, mert bejárta már az egész világot, minden elméletet, elgondolást, és azért lassú a járása, mert csak lassan tud tért hódítani a hitetlen lelkekben. Azok nem nyílnak ki előtte. Amikor a kiküldött kereső gondolataink a végtelenségben eljutnak egy szellemhez, akkor az a színekből, rezgésekből megérzi, hogy azok azt kérdik tőle: Te vagy az, akit keresünk? Te voltál annál a léleknél, aki küldött bennünket, és akihez szóltál a 12 órában, vagyis akkor, amikor az már majdnem elmerült az ő vakhitében? Ő nem nyitotta ki előtted a hitnek a kapuját, de azért meghallotta a hangodat, és most nyugtalan, keres és kutat. Te voltál az? Jöjj velünk ehhez a lélekhez, az ő hajlékába, az ő elgondolásába!
Hogy a kereső gondolatok, a lélekből kisugárzó színek, rezgések eljutnak egy szellemhez, és azt magukhoz vonzzák és hívják a lélekhez, az egy törvény a láthatatlan mindenségben, mert a gondolatok cselekvő erők. A gondolatok cselekvése, beszéde a szellemmel a kereső lélek tudtán kívül történik, és a láthatatlan szellemvilágban játszódik le. Erről a kereső léleknek tudomása nincsen. Hogy a szellem nem tudja, hogy ő volt-e annál a léleknél vagy egy másik társa, az azért van, mert a szellemek sokfelé járnak, és az Úr Jézus üzeneteit hozzák-viszik, tehát nem a magukét adják. Amikor a szellem egy felfrissítő, erőt adó álomról beszél, akkor az alatt a szellem pihenési idejét kell érteni a szellemvilágban.
Amikor a kereső gondolatok a szellemnek kincset ígérnek, az annyit jelent, hogy a szellem meglátja az azokban levő világi tudást és szeretet, és tudja, hogy ha velük megy, akkor az, az övé is lesz. De ő előtte ez mind semmi, ezért mondja nekik: Ti éppoly szegények vagytok, mint én, mert a világi tudás, mely veletek van, az egyáltalán nem kincs, a bennetek levő szeretet pedig a gazdátoké, az arra bízatott, hogy ő vigyázzon rá, hogy az fényes legyen. De én veletek megyek e nélkül is, mert nekem van egy kincsem, amely engem visz és vezet, ez az én hitem.
A szellemnek a megérkezését, kapcsolódását megérzi a kereső lélek, mert a gondolatai azt mondják neki: Íme, itt van! Amikor a lélek kérdi: Te voltál nálam? Akkor a szellem azt mondja: Nem, de volt a mi Urunk, Jézusunknak egy más kiküldöttje. A hitetlen lélek nem érti a választ, mert nem hisz Jézusban, mint egy létező legnagyobb teremtett szellemben, mert a vallás nem így beszél Jézusról. A vallástanításból Jézust megérteni nem lehet. Természetes, hogy a szellem válasza után, a lélek előtt értelmetlen, sötét lesz minden. Ebben a sötétségben ismét eltűnik, elvész a szellem a lélek elől, és az ő gondolatai elől. A sugalmazó szellem nem lehet a lélekkel és az ő gondolataival akkor, ha azt újból körülveszi az a világosság, amit a világi tudás ad.
A szellem csak akkor jöhet vissza újból a lélekhez, ha az újból elküldi utána az ő kereső gondolatait, és ez a kereső lélek újból el is küldte az ő kereső gondolatait az eltávozott szellem után. Szemünk előtt van tehát most a kereső lélek három állapota. 1. A lélek elmegy vakhittel a valláshoz, de Jézus szellemi küldötte felrázza a vakhitéből, azonban a lélek nem fogadja be. 2. Az elküldött kereső gondolatok ismét elhozzák a szellemet, de a meg nem értés és a világi tudás világosságában az ismét elvész, eltűnik előlünk. 3. A kereső lélek az ő nyugtalanságában újból kiküldi az ő kereső gondolatait és azok újból elhozzák Jézus Urunk szellemi küldöttét, és az most harmadszorra nálunk marad, amint a befejező részből látni fogjuk.
Budapest, 1933. 6. 15.