Szellempélda - Az igazi segítségnyújtásról

Szellemtestvéreink a 1933. 3. 3-án a következő példát mondták erre. Megyek az út szélén, és látom egy sebektől elborított testvéremet, akit mindenki elkerül. Ekkor oda megyek hozzá, felemelem és elviszem őt oda, ahol meggyógyítják. Mikor bekopogtatok azon az ajtón, hogy bevigyem oda, és ha akkor rám kiabálnak, hogy takarodjak innen, mert megfertőzni őket is, akik egészségesek, akkor megköszönöm az elutasítást, és azt mondom: Testvérem, igazad van, köszönöm, hogy erre figyelmeztettél, én tovább megyek. Bekopogtatok egy másik ajtón és ott azt mondják: Tedd le, mi adunk neki mindent, de hozzáérni nem fogunk, mert ő oly betegségben van, hogyha mi azt megkapjuk, mindnyájan elpusztulunk. Ekkor azt mondom: Testvéreim, nézzetek ide, én nem félek tőle, én tudom, hogy Aki odaküldött engem, hogy őt felvegyem, Ő nem engedi azt, hogy mielőtt elvégezném az én rendeltetésemet, hogy én megkapjam vagy tovább terjesszem az ő betegségét. Rendben én itt maradok mellette, sőt nemcsak mellette, de ha többen is vannak itt ilyen betegek, akkor azokat is küldjétek ide, vagy szóljatok és én hozom el őket, és én fogom őket ápolni, mert tudom, hogy meggyógyulnak. Ha ezt meg tudom cselekedni mindnyájunkkal, kik testvérek vagyunk, akkor mondhatom azt: „Uram, hálákat adok Neked, mert megmutattad azt az utat, amely Hozzád vezet, mert felemeltél engem a porból.”

MAGYARÁZAT: Szellemtestvéreink, itt arra tanítanak bennünket, amire Jézus Urunk a következőkben: (Máté 9,10-12 és 25,35-46; Lukács 9,2.56 és 10,9 és 16,9; János 3,17 és 12,47) Ezek szerint Ő elment a lelki betegek, lelkileg fekélyesek, poklosok közé és erre utasítja a tanítványait is. Mózes III. 25,35-ben pedig azt mondja már a zsidóknak is: „Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted.” Vagyis, ha az atyádfia, azaz Istennek fia, tehát akárki lelkileg elszegényedik, elveszti a lelki kincseit, szeretetét, alázatát, hitét, és keze erőtlenné lesz melletted a jónak gyakorlásában, segítsd meg őt lelkileg. Tehát ne húzódj félre tőle, még ha jövevény is, vagyis ha valamely gyűlölt nemzetségből jött, még ha zsellér is, vagyis még ha alsóbb társadalmi osztályhoz tartozik is.

Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy ne féljenek a lelki betegektől, ne kerüljek el őket. A világ bölcsei ellenben azt mondják, hogy válogassuk meg a barátainkat, azaz madarat tolláról, embert a barátjáról ismerjük meg. A világ bölcsei szerint nekünk el kell fordulni a lelki betegektől, hogy ne legyünk olyanok, mint ők. Jézus szerint, hozzájuk kell mennünk, hogy ők legyenek olyanok, mint mi, akik a szeretet útjának a szélén járunk, mert teljesen a szeretet útján csak Ő járt, a mi Urunk, Jézusunk.

Mi azonban inkább a világ bölcseire hallgatunk, és úgy viselkedünk, mint a régi zsidók. A régi zsidók, a farizeusok elkerülték a bűnösöket, a vámszedőket, mert azok arra mertek vállalkozni, hogy a saját hitsorsosaiktól adót, vámot szedjenek a gyűlölt és erőszakos rómaiak részére. Ha egy igazhitű zsidó odamert volna menni egy vámszedőhöz, ha barátkozni mert volna vele, akkor őt is lenézték, kiközösítették volna a többiek. Azért nézték le Jézust is, mert Ő leült egy asztalhoz a vámszedőkkel, és evett, ivott velük, bement a házukba, sőt a tanítványainak fogadta őket. Ő hiába mondta, hogy a betegeknek van szükségük az orvosra, és nem az egészségeseknek, a zsidók mégis kárhoztatták Őt, amiképp mi is kárhoztatjuk, elítéljük azokat, akik elmernek menni a társadalom kitaszítottjaihoz. Ezért szólnak most hozzánk a mi szellemtestvéreink a fenti példában!

Ha én már el tudom tűrni a gúnyt, akkor még tovább kell mennem. Vagyis kell, hogy oda tudjak menni ahhoz az erkölcsileg lezüllött, ahhoz a lelkileg beteg testvéremhez, akit mindenki elkerül, akit elkerülnek azok is, akikkel én barátkozom. De az még nem elég, hogy oda megyek és odadobok neki egy kis alamizsnát, néhány szót, hanem nekem fel kell őt emelnem, vagyis fel kell ébresztenem benne az akaratot és a hitet egy más, egy jobb élet iránt. Ez a felemelés! De még ez sem elég, mert nekem magammal kell vinnem, társul kell szegődnöm hozzá, egy asztalhoz kell ülnöm vele. De még ez sem elég, hanem meggyógyítás végett nekem el kell vinnem a lelki beteget, a kitaszítottat, abba a társadalomba, amelybe tartozott, illetve amelybe tartozom én is, mert a társadalom kitaszítottja csak akkor gyógyul meg teljesen lelkileg, ha látja, hogy már befogadják azok, akik idáig elkerülték őt. Amíg csak én, csak egy megy hozzá, de a többiek elkerülik, addig még benne van a lelkében a fájdalom, a lenézés által beleszúrt tövis, a dac, és az elkeseredés, hiszen nekünk is fáj, ha elkerülnek.

Már most, ha én ezt meg merem és meg tudom tenni, hogy a társadalom kitaszítottját elviszem magammal azok közé, akik csak engem fogadtak be, de őt nem, akkor kiteszem magam annak, hogy engem is kinéznek, és tudtomra adják, hogy én is menjek el, mert megfertőzöm őket is, kik egészségesek.

Szellemtestvérünk a felhozott példában erre azt mondja: Ilyen esetben kell, hogy legyen bennem annyi alázat, hogy a kiutasító testvéreimnek azt mondjam: Testvéreim, kik engem is elküldtök, nektek igazatok van. Köszönöm, hogy erre figyelmeztettetek. Én megsértődés és harag nélkül tovább megyek tőletek az én lelkileg beteg testvéremmel.

Mi lesz ennek a viselkedésemnek az eredménye? Az, hogy ha a kitaszított testvérem látja, hogy én szeretettel eltűröm a kiutasítást az ő kedvéért, ha látja, hogy én elhagyom az eddigi barátaimat, a társadalmi körömet az ő kedvéért, ha látja, hogy én nem haragszom azokra, akkor ő neki sem fáj már többé a kiközösítés, megbékél az élettel, új életkedvet és akaratot kap a javulásra, a gyógyulásra. Az én viselkedésem kihúzza a lelkéből a tüskét, a fájdalmat és dacot!

De az ember társadalmi lény, tehát magára nem maradhat, még kettesben sem. Ezért nekem az én beteg testvéremmel egy más testvéri körbe, egy más társadalmi közösségbe kell mennem, ahol már nem félnek annyira a lelki betegektől. Ha ide bekopogtatok a lelki betegemmel, és itt azt mondják nekem: Mi eltűrjük őt a te kedvedért, ha te leszel vele együtt közöttünk. Mi adunk neki mindent, hogy hiánya ne legyen, de barátilag vele érintkezni nem fogunk, mert az ő lelki nyavalyáját mi is megkaphatjuk, és ha hasonlókká lennénk hozzá, a társadalom kitaszítottjai leszünk, akkor mis is elpusztulunk. Ebben az esetben nekem azt kell mondanom: Testvéreim, nézzetek ide, én nem félek tőle. Én tudom, hogy AKI odaküldött engem, hogy őt felvegyem, AKI azt mondta, hogy menjetek a lelki betegekhez, gyógyítsátok őket, menjetek a lelki poklosokhoz és tisztítsátok őket, menjetek a lelkileg halottakhoz, támasszátok őket, én tudom, hogy AKI nekem és nekünk ezt mondta, Ő nem engedi azt, hogy mielőtt elvégezném az én rendeltetésemet, hogy megkapjam vagy tovább terjesszem ennek a kitaszítottnak a betegségét. Rendben, én itt maradok köztetek, mellette, és én fogok vele érintkezni, de nem csak vele, hanem ha többen is vannak itt ilyen betegek, kitaszítottak, azokat is küldjétek ide, vagy szóljatok, és én hozom el őket, és én fogom őket ápolni, én fogok velük érintkezni, mert tudom, hogy az ő lelkük akkor meggyógyul, és végleg kihull a lelkükből az a tövis, amit a társadalom beléjük szúrt az által, hogy elkerülte őket. Ők én általam veletek is megbékélnek, látván azt, hogy én egyformán szeretem őket és titeket, hogy a testvéretek maradok ti nektek, és testvérük maradok nekik is.

Ha én mindezt meg tudom cselekedni mindnyájunkkal, kik testvérek vagyunk, akkor mondhatom azt: „Uram, hálákat adok Néked, mert megmutattad azt az utat, amely Hozzád vezet, mert felemeltél a porból.” Akkor meghallom és megértem az Úrnak a válaszát: „Mezítelen voltam, és megruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Máté 25,36.40)

Amikor a szellemtestvéreink a spiritizmusban megmutatják a segélynyújtásnak ezt az igazi módját, akkor megmutatják azt, hogy mit jelent elhagyni a 99-et, és elmenni az 1 után, otthagyni azokat, akik között jól éreztem magam, egy elveszettért. EZ ISTENI CSELEKEDET!

Budapest, 1933. 5. 11.