Szellempélda – Egy városból sokfelé vezet út 1. rész

Az új évnek mélyebb jelentőséget ad a kővetkező szellemileg leadott példázat. Van egy város, amely nagy és hatalmas. Jó kedvvel, mosollyal élik napjaikat e városban a testvéreinknek egy nagy sokasága. A városból sok út vezet sokfelé, és minden útnak a kapujában áll egy kőből faragott oszlop, amelyre felíratott azon útnak a neve, és az a cél, amely felé vezet. Sokan indulnak el a városból mindegyik úton, és ők nem figyelnek, hogy melyik kapun indulnak el. De vannak kevesen, akik a város elhagyása előtt körüljárják a kapukat, megnézik az utak hosszúságát, és a legrövidebb célhoz vezető utat választják ki. Ezen csoportnak egy része korán reggel indul el, hogy elérje a választott út egyik állomását még mielőtt a sötétség körülvenné őket, hogy ott megpihenhessenek. Aztán vannak mások, akik megvárták a világos nappalt, és abban indultak el, hogy el ne tévesszék az utat. Akik később indultak el a legrövidebb úton, azokat eltikkasztotta a napnak heve, és nem bírván már tovább menni az ő fáradságuktól, leültek az úton egy árnyat adó fának a tövénél, ahol álom jött rájuk és elaludtak. Kipihenvén az ő fáradtságukat felébredtek, és látták, hogy sötétség veszi őket körül. Ők tanakodtak egymás közt, hogy most mitévők legyenek, miképpen folytassák az útjukat a sötétben. De voltak köztük, akik gondoltak erre is, és meggyújtván a magukkal hozott mécsesüket azt mondák azoknak, akiknek nem volt semmijük: „Jöjjetek velünk, mi világítunk. Bizonnyal ez a mécses nem fog elfogyni addig, amíg el nem érjük az első várost, ahol megtölthetjük újból annyi olajjal, hogy nem fogunk szűkölködni a világosságban akkor, amikor újból ránk jön a sötétség.”

De nézzük meg az első csoportot, akik akkor indultak el, még mielőtt rájuk jött volna a nap heve, ami eltikkaszthatta volna őket. Ők elértek egy kicsiny városkához, ahol kipihenhették a fáradtságukat és szóltak az ott levő testvéreiknek, hogy ők korán indultak el, és hogy mi az ő céljuk. Az ott levő testvérek csodálták őket, és segítséget nyújtottak nekik, hogy a további útjukban szükséget ne érezzenek. És eljött az új napnak a hajnala, és ők újból tovább mentek, és így folytatván az ő útjukat, erőben, jókedvben, mosolygó arccal elérték a céljukat.

De nézzük meg a második csoportot. Ők a nehéz, rögös úton haladtak, amelyet nem bírtak az ő kicsiny világosságukkal megvilágítani, így nem látták azon a rögöket. Ezek felsebezték, feltördelték a lábaikat annyira, hogy amikor megérkeztek abba az első városba, erőtlenségükben összeestek a város kapujánál. Hosszú időt töltöttek el a városban és vigasztalták egymást, hogy mégis elérjék a céljukat, és elmondták a városban levő testvéreiknek, hogy mily nehéz, fáradtságos volt az ő útjuk. A városban levők nem értették, hogy miképp lehet az, hogy ők nem egyszerre indultak el az előbbiekkel, mert az előbbiek még akkor érkeztek be a városba, amikor még nem volt sötétség. Az előbbiek nem sebezték fel a lábaikat, nem voltak elfáradva, és nem töltöttek el ott hosszú időt, mert még mielőtt a hajnal derengése felvillant volna, ők már az útra felkészülve, tovább indultak. Ők elmondták, hogy a további út nehéz és fáradtságos és bizony sokszor kell még leszállniuk a hirtelen lejtőknek mélységeibe, onnan pedig nehéz, göröngyös utakon kell majd felkapaszkodniuk, mert jobb, járhatóbb út itt nem lesz, és nincs is, és aki tovább akar menni, meg kell, hogy tegye ezt a fáradtságos utat.

A második csoportban voltak olyanok, akik ekkor azt mondák: Jobb lesz nekünk, ha visszatérünk a pihenés után, vissza abba a városba, ahonnan elindultunk, és visszafelé olyan utat választunk, amely könnyebb, simább lesz, és úgy választjuk meg a mi visszavezető utunkat, hogy ne kelljen sem a sötétségben tévelyegnünk, sem pedig a napnak hevében járnunk. Ezek vissza is mentek. De voltak köztük, akik azt mondák: Mi bizony tovább megyünk akkor is, ha újból kisebesedik a lábunk, és bármily nehéz is lesz az út, mely tovább visz. Sötétség már nem fog körülvenni minket, mert már megtanultunk, hogy világosság nélkül többé el ne induljunk az útra. Tehát a csoport egyik része visszament abba a városba, ahonnan elindultak, a másik pedig tovább folytatta az ő nehéz útját, de akkor indultak el, amikor a nap heve már nem volt olyan erős, és mert már volt velük elég világosság.

Ők nagy nyugsággal indultak el, de mikor már elérték a meredek útnak a felét, egy vihar kioltotta a lámpájuk fényét, és nem tudták újból meggyújtani azt, mert oly erősen tombolt körülöttük a vihar. A ruhájuk, a sarujuk és mindenük elázott, mert nem volt sehol hely, ahol a vihar elől menedéket találhattak volna, és már megbánták, hogy elindultak és nem fordultak vissza úgy, miképpen az elsők.

Ezen szomorú helyzetükben mindnyájan felfohászkodtak és egy vezetőt kértek, aki segítene rajtuk, aki kivezetné őket. Ekkor egy kicsiny fényt láttak meg a távolban. Egy testvérük volt azt, aki előttük indult el ugyancsak abból a városból, ahonnan ők is elindultak, de aki már elérte a célját. Ők csodálkoztak, hogy miképp lehet, hogy ezen testvérnek megvagyon az ő világossága, az ő mécsese, és hogy azt el nem fújta az a vihar, amely az övékét elfújta. Ő pedig mondá: Testvéreim, én és azok, akik a hajnalnak derengése előtt indultunk el, hallottuk a kiáltó szóitokat, amelyekben segítséget kértetek. Mi, akik a világosság fényénél indultunk el, és annál jártuk meg a nehéz utat, tudjuk, érezzük, hogy aki a sötétben van, nem találhatja meg azt az utat, amely a hegytetőn levő városhoz vezet. Én visszajöttem érettetek, hogy ím, elvezesselek benneteket. Az én fényem, ez a parányi kicsiny mécses más olajjal van megtöltve, mint a tiétek. Én nem onnan vettem az olajat, ahonnan ti. Ím, lássátok, bár kicsiny még a fénye, a ragyogása, de mégis beragyoghat, megvilágíthat annyi utat, amelyen mindnyájan elindulhatunk.

MAGYARÁZAT: Az elmondott példában szó van egy városról, amely nagy és hatalmas. Ez a mi Földünk, amelyet, ha városnak vesszük, bizony nagy és hatalmas, de a mindenségben széjjelszórt többi városhoz, bolygóhoz képest, legfeljebb egy kis tanya. Ebben a városunkban, ezen a Földön az emberiség egy végtelen nagy sokasága mosollyal és jó kedvel éli a napjait, és úgy él, mintha örökké itt maradna. Időszámításunk szerint, mi már az 1933 éve számláljuk az éveket és minden évfordulónál új évet várunk, de ugyanakkor megmaradunk a régi helyzetünkben, a régi bűnös szeretetlenségünkben, a gyűlöletben, irigységben, kapzsiságban, mint a béka a pocsolyában, és onnan elmozdulni nem akarunk. Ha tőlünk függne, mi még évezredeken át számlálnánk itt az új éveket, örökkön-örökké, mert úgy gondolkozunk: E Földön kívül nincs élet, és ha van élet, akkor az nem élet! Pedig Pál apostol is megírta, hogy: „Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsidók 13,14)

A példa szerint a mi jövendő városunk ama hegytetőn épült város, amelyben nincs más, csak SZERETET és BÉKE! Ide, ebbe a városba kell elindulnunk mindnyájunknak. Amíg a lelkünkben ide el nem indulunk, amíg nem kezdjük el önmagunkból, önmagunkban kierőszakolni a szeretetet, addig új évünk nem lesz. Addig minden elkövetkező új év, csak annyiban lesz új, hogy új nyomorúságot, új szenvedést hoz. Hiszen látjuk ezt mindnyájan, hogy évről-évre szaporodik a nyomor, a békétlenség, az elemi csapások.

A hegytetőn épült város felé, a szeretet és béke hona felé, a közös végcél fele sok út vezet. A különféle utak, a különféle vallások, a különféle tudományok, az igazságnak a különféle elgondolásai, amilyen például a spiritizmus is. Ezen utak nem egyforma hosszúak, illetve nem egyforma rövidek. Hogy melyik a legrövidebb út? Természetes, hogy az, amelyet a mi Urunk, Jézusunk mutatott, és mutat most és mindörökké. Ez pedig a szeretet, alázat és hit útja, melyet megvilágít a mi Urunk, Jézusunktól jövő megismerés, az igazság, az Ő igazsága!

Ezt az utat mutatja most legújabban a Szentléleknek és az Igazság lelkének elnevezett szellemcsoport a spiritizmusban, a sok ezernyi magánházban gyülekező kisdedeknek, mert a tudósok, a bölcsek, a farizeusok és írástudók befogadni nem akarják. A legrövidebb út, a spiritizmus, azonban nem csak a spiritiszta körök látogatásából áll, a szenvedő szellemek megtérítéséből, hanem a szeretet és alázat cselekedeteiből!

Budapest, 1933. 12. 28.