Titkos könyvekből: Bizonyságtevésről
Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. A mi Urunk, Jézusunk, a mi legnagyobb testvérünk csak a legtisztább testvéri szeretetne tanított bennünket, semmi másra! Csak a legtökéletesebb testvéri szeretetet kívánja tőlünk, semmi mást! Csak egy parancsolata van, hogy: SZERESSÜK EGYMÁST! Ezért Jézus szól azokhoz is, kik bizonyságot akarnak tenni az általa mutatott testvéri szeretetről. Az alábbi szavai szintén a korábban említett titkos könyvekből, tekercsekből való:
„Miképp vala az én igazságom, akképp lészen a ti igazságtok, amikoron igazságról tészen bizonyságot az, aki veletek, nálatok bizonytalanságban vagyon! Bizonytalanságban pedig vala az, aki nem ismeri azt az utat, amelyet megmutattak, amelyről szóltak, és bizonyságot tettek, kik jövendtek tőle és jövendenek mindenkoron! Bizonyságot tészen pediglen az, aki ismeri, mi van vele, közte, benne!”
Bizonyságtevésre sokan vállalkoztunk a leszületésünk előtt. Hogy a leszületésünk előtti fogadalmunkról, kapott rendeltetésünkről, küldetésünkről nem tudunk, az nem ok arra, hogy azt tagadjuk. Jeremiás próféta se tudott róla, hogy az akkori leszületése előtt mire vállalkozott, azért szólt hozzá az a rejtélyes, hangtalan hang: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek, prófétának rendeltelek a népek közé. Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én.” (Jerem. 1,5.7) Jeremiást, tehát már leszületése előtt prófétává képezte ki, és rendelte el az Úr. Volt már előbbi élete és igaza volt tehát a szellemi szózatnak, hogy ifjúkorában sem volt már ifjú. Ekként vagyunk mindnyájan, mert Isten nem személyválogató. Ugyancsak nem volt ifjú a leszületése után Keresztelő János sem, mert néhány száz évvel a leszületése előtt, mint Illés próféta élt. Azért mondta Keresztelő Jánosról Jézus: „És, ha be akarjátok venni, Illés ő, aki eljövendő vala.” (Máté 11,14)
Amiképp volt Jeremiással, és Illéssel a későbbi Keresztelő Jánossal, akképp vala minden prófétával. Azok már a leszületésük előtt erre vállalkoznak, és aztán kiküldetnek, hogy bizonyságot tegyenek az igazságról, a szeretetről. Mindazon ember tehát, aki valamely földi életében az Úr igéit hirdeti, az Úr igéivel előszeretettel foglalkozik, az Úr igéinek megismerése után vágyakozik, hogy továbbadhassa, mindazon ember már a leszületése előtt erre vállalkozott, erre rendeltetett, és erre már az előbbi életében kiképeztetett. Mert előzetes kiképzés, a tudásnak előzetes megszerzése nélkül sem a Földön, sem a mennyben nem küldetik ki senki egy fontos állásba, különben mindenki lehetne próféta, mindenki lehetne nagy és tökéletes. Ez is a többszöri élet szükségességének bizonysága.
Miután igehirdetésre, bizonyságtevésre mindig több és több ember jön a Földre, azért mondja az Úr, hogy: „És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok pedig látomásokat látnak.” (Joel 2,28) Nekünk tehát tudnunk kell, hogy miképp tegyünk bizonyságot az igazságról, a szeretetről.
Tudjuk, hogy az emberek nem fogadták be az Ő igazságát, az Ő szeretetét. Hiszen Ő maga jelenti ki ezt a szomorú eredményt, amikor azt mondja: „A rókáknak vagyon barlangjuk és az égi madaraknak fészkük, de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani.” (Máté 8,20) Vagyis, a rókáknak, a ravaszságnak van búvóhelye a lélekben, az égi madarak módjára szállongó gondolatoknak van fészkük az agyban, mert azok ott fészkelnek, de az emberfiának, az ember által mutatott szeretetnek nincs fejét hová lehajtania, nem fogadja be senki lelke. Jézus eme szavaiban nem a saját személyét érti, mert akkor panaszkodott volna, és példát adott volna nekünk, hogy mi is panaszkodjunk. Jézus valahányszor magáról beszélt, sohasem beszélt magáról, hanem a szeretetről, vagy pedig minden embert értett alatta. Hiszen az alázatnak a legelemibb szabálya az, hogy ne beszéljünk magunkról.
Jézus szeretetét, igazságát tehát nem fogadták be, és mi is úgy járunk, a miénket se fogadják be akkor, ha mi a bizonyságtevésünknél bizonytalanságban leszünk. Hogy mit ért Ő a bizonytalanság alatt? „Bizonytalanságban pedig vala az, aki nem ismeri azt az utat, amelyet megmutattak, amelyről szóltak, és bizonyságot tettek, kik jövendtek tőle és jövendenek mindenkoron!”
Bizonytalanságban lenni a Szeretetről annyit jelent, mint nem ismerni a szeretetnek az útját, azt az utat, amelyet megmutattak, amelyről szóltak, és bizonyságot tettek azok a próféták, kik jövendtek TŐLE egykoron anyagban, és azok a Szentléleknek mondott tiszta tanító szellemek, kik jövendenek TŐLE mindenkoron. Ha tehát az igehirdetők valóban bizonyságot akarnak tenni a szeretetről, ha azt akarják, hogy a nép befogadja az általuk hirdetett szeretetet, igazságot, akkor kell, hogy ők maguk is ismerjék, illetve járják a szeretet útját. De vonatkozik ez a szabály nemcsak az igehirdetőkre, de mindnyájunkra, mindenkire, aki a szeretetről beszél másoknak.
Amikor azt látjuk, hogy ma az emberek nem fogadják be az igazságot, a szeretetet, akkor mi azt mondjuk, hogy ma is ugyanaz az állapot uralkodik, mint 1935 évvel ezelőtt. De ez csak a látszat, mert ma már egészen más, sokkal jobb a helyzet. Mert akkor az emberek még magától a mi Urunk, Jézusunktól sem fogadták be a szeretetet, az igazságot. Napjainkban ellenben csak attól nem fogadják el, aki csak szólja, de maga nem gyakorolja azt. A szeretetnek az általános be nem fogadása annak a szomorú bizonysága, hogy mindazok, akik napjainkban az igazságról, a szeretetről beszélnek, nem élnek szeretetben, nem élnek abban a szeretetben, amit hirdettek és mutattak a próféták, és amelyről szól a Szentléleknek elnevezett, tisztult szellemsereg. Mi mindnyájan, kik a szeretetről beszélünk, illetve mi mindnyájan, kik az igazságról szóval teszünk bizonyságot, bizonytalanságban vagyunk afelől, hogy tulajdonképpen mi is az a szeretet. Mi a szeretetet felcseréljük a vallással, a vallásos hittel és azt követeljük az emberektől. Ezért fordul elő az is, hogy egy vegyes házasságban az anya azt kérdezi, hogy miként nevelje más vallásra a fiúgyermekeit, mert neki nem az a vallása. Erre a kérdésre Jézus csak azt felelné: „Leányom, testvérem, csak a szeretetre neveld a gyermekeidet!”
Mindezek dacára azonban mégis örvendetes tény az, hogy az emberek lelke ma már sokkal fogékonyabb a szeretet, az igazság befogadására, mint volt Jézus idejében, mert az egyre növekvő nyomor, és az egyre fokozódó megrázkódtatások már nagyon megpuhítottak, megtörtek bennünket. Hogy a helyzet javult, annak az is a bizonysága, hogy Jézus már nem találja szükségesnek olyan próféták kiküldését, mint Ézsaiás, Jeremiás, Illés, Dániel, Joel, hanem mindig csak több és több emberre önti ki a Szentlelket és az Igazság lelkét. Vagyis az ekként elnevezett tisztult, tanító szellemek, mindig több és több ember által szólnak az egész világon, hogy megmondják nekünk azt, hogy mi honnan jöttünk, mi van velünk, köztünk, bennünk, hogy mi bizonyságot tudjunk tenni az igazságról, a szeretetről.
Azért mondja Jézus: „Bizonyságot tészen pediglen csak az, aki ismeri mi van vele, közte, benne!” Vagyis bizonyságot a szeretetről csak az tehet és tesz, aki ismeri, hogy mi van vele, aki tudja, hogy az történt vele, hogy tiszta szellemkorában elbukott, gőgjében eltávolodott az Istentől, a Szeretettől, és aztán itt a Földön testbe öltöztetett, hogy itt a nehéz anyagban ismerje meg az Atyját, és mindenkiben a testvérét. Másodszor, bizonyságot a szeretetről csak az tehet és tesz, ki ismeri, hogy mi van közte és Atyja közt, aki beismeri, hogy egy nagy szakadék, távolság van közte és a szeretet között. Harmadszor, bizonyságot a szeretetről csak az tehet és tesz, aki ismeri, hogy mi van benne, vagyis aki felismeri a benne levő sok-sok gyarlóságot, a gőgöt, gyűlöletet, irigységet, ellenszenvet, és nem akar másokat téríteni, másokat javítani, nem keresi mások szemében a szálkát, hanem magából iparkodik kivetni a gerendát.
Budapest, 1935. 5. 16.