Titkos könyvekből: Vitatkozás ellen

Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. Erre tanít bennünket a Szentírás és még sok más könyv is. Hogy még sok más könyv is van, amelyeket a tanítványok és az apostolok írtak, azt megerősíti János 20,30 verse is. Ezen könyvek, tulajdonképpen nem is könyvek, hanem tekercsek, és annyira szigorúan őriztetnek, hogy azokhoz a kevés beavatottan kívül, más ember nem férhet hozzá, de a szellem elől elzárni semmit sem lehet. Az alábbi tanítás, egy ilyen könyvből, tekercsből való:

„Ha valaki bebocsátást kér, nyissátok ki ajtótokat, fogadjátok az ő köszöntésével, és mutassátok meg neki, hogy ő nem kisebb, mint ti vagytok. Ha bizonyságot tettetek ekképpen, kérdezzétek meg mi képpen vagyon az ő fáradtsága, és miképpen vala az ő nyugtalansága. Mindkettőről tegyetek bizonyságot, miként Ő tett volna veletek!”

Szószerin véve ez érthetetlen, de ha alázatos hittel felfohászkodunk ŐHOZZÁ az értelem forrásához, akkor olyan tanítás bontakozik ki előttünk, amely hivatva van arra, hogy megszüntessen köztünk minden haszontalan szóvitát, hogy bennünket az alázatra, szeretetre figyelmeztetve megakadályozzon egy-egy testvéri csoportnak a szétszakadozását. Ha ezen szavakat akkoron megértették és megtartották volna, amikor azok íródtak, akkor ma nem volna több vallás, csak egy.

Mert a vallás tulajdonképpen nem az, amit az emberek ráerőszakolnak egymásra hanem, amit a Teremtő maga plántált, ültetett az én lelkembe. Ez pedig az ŐBENNE való bizalom, és az emberek iránti szeretet! A nagy tömegek előítéletei és az egyházi tantételeknek a természet törvényeivel és az Isten igazságaival és szeretetével való ellentmondásai nem képezhetik a vallást.

Csak a mennyei Atyába vetett bizalom és az emberek iránti szeretet tarthatja fenn az életnek egy-egy hajótöröttjét a hullámok felett, hogy az el ne merüljön. Tehát ez az igazi vallás. Csakhogy ezt a vallást csak az fogadhatja el, aki lelkileg már nem tartozik semmiféle közösséghez, hanem aki már az egész emberiségé és megfordítva. Ha az én lelkem elhagyta már valamely közösség vallását, és bennem már az egész emberiség vallása él, akkor azért már nem üldöz senki, és avval én sem üldözök senkit.

Melyik tehát a jobb vallás? Az, amelyért az emberek üldözik egymást, vagy az, amelyért nem üldöz senki, és amellyel én sem üldözök senkit? Az Atya által a lelkünkbe plántált vallásért soha sem hadakoztak a népek, sohasem üldözték egymást a különböző vallásfelekezetek. A népek, a különböző vallásfelekezetek sohasem gyűlölték, sohasem üldözték egymást vallásért, csak az érthetetlen dogmákért, a fölösleges szentségekért, az értelmetlen emberi tanításokért, a kitalált külsőségekért. Mindezek már évszázadok óta mereven, szoborszerűen állnak helyükön. Ezekre mondja az Atya, hogy: „Ne csinálj magadnak faragott képet. Ne imádd és ne tiszteld azokat.” (Mózes II. 20,4-5), mert ezek választják el testvért a testvértől. A vallásfelekezetek között csak akkor lesz béke, ha mindegyik ledönti a maga faragott képeit, képzeteit, elképzeléseit.

Béke a Földön csak akkor lesz, ha minden ember abba az igazi, egyedül üdvözítő anyaszentegyházba fog tartozni, amely láthatatlan, és amelyre Jézus azt mondja Péternek, hogy: „És ezen a kősziklán építem fel az ÉN anyaszentegyházamat.” (Máté 16,18) Az az Jézus építi fel és nem a gyarló földi emberek. A látható földi egyházak között tehát egy sem üdvözítő, egy sem egyedüli igaz, és amelyik legjobban hirdeti igazát, éppen annak nincs igaza. A Jézus által alapított anyaszentegyházban nincs örök elkárhozás, elveszés, örök szenvedés, eredendő bűn, nincs bűnök megtartása stb. Ott nincs véleménykülönbség, nincsenek viták és vitákból eredő gyűlölet, pártokra szakadás, és a pártok kölcsönös üldözése, mert az abszolút igazságban, az alázatos szeretetben véleménykülönbség, vita, pártoskodás az lehetetlen! A mi Atyánk pedig csak az abszolút igazságnak, az alázatos szeretetnek az ismeretét kívánja tőlünk, a többi felett tehát igazán nem érdemes vitázni, hanem ha ezekről van szó, akkor a mi beszédünk az legyen: „Úgy úgy, nem nem, ami pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.” (Máté 5,37)

Hogy a bennünk levő gonosz ne vigyen bennünket vitákba, ellenségeskedésbe, azért adatott nekünk most ama rejtett könyvekből az idézett tanítás. Lássuk az értelmét:

Ha valaki bebocsátást kér, annyit jelent, hogy az ő igazságával kéri, hogy fogadjuk be, illetve fogadjuk el az ő igazságát, meglátását, véleményét. Ekkor nyissuk ki lelkünk ajtaját, lelkünket a testvérünk igazsága, véleménye, meglátása előtt. Tehát nem szabad az elől mereven elzárkózni, azt minden szóbeszéd nélkül visszautasítani, hanem amit a testvérünk szóbahoz, amivel beköszön, eljön hozzánk, afelett kell vele beszélnünk. Ekkor fogadjuk őt az ő köszöntésével. Ezt kívánja különben a szeretet, a tisztelet, az illem is!

Ezután mutassátok meg neki, hogy ő nem kisebb, mint ti vagytok, illetve, hogy az ő igazsága, véleménye, meglátása nem kisebb, mint a tiétek. Vagyis mutassatok alázatot, ne beszéljetek a saját igazságotokról, meglátástokról, véleményetekről, ha a testvértek nem kívánja. Ez az alázat megmutatása. Ezt megtéve, kérdezzétek meg, hogy miképpen vagyon az ő fáradtsága, és miképpen vala az ő nyugtalansága. Vagyis, ha már befejeződött a testvérem véleménye fölötti beszéd, akkor ne álljak elő én azonnal az én véleményemmel, hanem kérdezzem meg a testvéremet, hogy:

Testvérem, most mondd meg nekem, hogy emellett a véleményed, meglátásod mellett elfáradsz-e te az élet terhe alatt, és ha elfáradsz, milyen a te fáradtságod, hamar múló, vagy sokáig tartó? Aztán arra is kérlek mondd meg nekem, hogy emellett a véleményed, meglátásod mellett, miként folyt le a te eddigi életed? Volt-e lelki békességed, vagy pedig nyugtalankodtál? És ha nyugtalankodtál, milyen volt a te nyugtalankodásod, miért, mi okból nyugtalankodtál?

Nincs ember a Földön, aki erre a kettőre határozott nemmel felelhetne, aki határozottan azt mondhatná: Én nem érzem az élet terhét, én soha, semmiért, semmi ókból nem nyugtalankodtam az életemben. Fáradtságot vagy nyugtalankodást be fog ismerni minden ember. A fáradtságnak, a nyugtalanságnak a beismerése után a fenti tanítás azt mondja nekünk, hogy: Mind a kettőről tegyetek bizonyságot, miként ő tett volna veletek. Vagyis tegyetek bizonyságot arról, mondjátok meg, de ha lehet, még jobb, ha a saját éltetekkel mutatjátok meg, hogy mi oszlatja el a fáradtságot, mi szünteti meg a nyugtalanságot, sőt mi az, ami megelőzi, nem engedi, hogy az velünk legyen!

Jézus Urunk ilyenkor azt mondta: „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Máté 11,28) Jézus Urunk itt nem az Ő személyéhez, alakjához hívja a megfáradtakat, megterhelteket, hanem az Ő szeretetéhez, alázatához, hitéhez. Jézus tehát akként tesz velünk bizonyságot, kik fáradtak, nyugtalanok vagyunk, hogy mondja és mutatja, hogy csak az alázatos szeretet és a tudatos hit veszi el a fáradtságot és nyugtalanságot.

Ellenben én fáradt és nyugtalan leszek továbbra is, még akkor is, ha a véleményemet, meglátásomat mindenki körülöttem elfogadja is. Nem érdemes tehát a véleményemet, meglátásomat senkire ráerőszakolni, mert nem használ az sem nekem, sem annak, akire ráerőszakolom.

Ha tehát, én már beszéltem a testvéremmel az ő véleményéről, és ha ő ezután bevallja az ő fáradtságát, nyugtalanságát, akkor nekem is azt kell mondanom: Testvérem, bizonnyal a te fáradtságod, nyugtalanságod nem fog elmúlni akkor, ha én mindenben igazat is adok neked. De elmúlik azonnal, amint szeretettel fogsz közeledni mindenkihez, amint szeretettel gondolsz mindenkire, és alázatosan belenyugszol mindabba, ami veled, körülötted, az akaratod ellenére történik, és hiszed, hogy minden az Atya akarata, mert minden hasznodra van. Haszontalan tehát minden vita a teremtésről, a mindenségről, a szellemvilágról, hiszen a mi véleményünk úgyis mindig változik!

Budapest, 1935. 3. 28.