Uram, ha te úgy akarod, hogy éhezzem, legyen meg a te akaratod
Jézus Atyja a mi Atyánk, mi tehát testvérei vagyunk Neki és egymásnak. Csak ha ebben a tudássá vált hitben élünk, akkor nem aggodalmaskodunk a jövő miatt, akkor nem lesz velünk rettegés és gond! Bennünket állandóan üldöz két fantom, vagyis a sarkunkban van két képzelt óriási szörnyalak. Az egyiknek ráncos, kiaszott arca az aggodalmat tükrözi vissza, és a szemgödrök mélyéből kétségbeesetten pislognak a szemek. Hosszú két keze állandóan utánunk van kinyújtva. Ez a fantom a holnaptól, a jövőtől való félelem. A másik szörnyalak még rémesebb, mert csontkoponyája, halálfeje van, és a kezében egy felénk irányított kasza. Ez a másik fantom a haláltól való félelem.
Első tekintetre borzalmasak, de ha bátran szembenézünk velük, akkor látjuk, hogy tulajdonképpen nem veszedelmesek, mert csak modern, gumiból készült és levegővel nagyra felfújható bábuk. Tehát gumihólyagból vannak, és mi fújjuk fel őket félelmünkkel naggyá, óriásivá. A mi félelmünk ad nekik életet, és gondolataink szálai húzzák őket magunk után. Hogy megszabaduljunk tőlük, nem szükséges más, csak meg kell szúrni mindkettőt a hitnek a tűjével, és el kell vágnunk a hozzájuk kötött gondolatainknak a fonalát, illetve nem kell gondolni rájuk, mert igazán nem érdemlik meg. Ha ezt tesszük, végük van!
Már most az a kérdés, hogy ki, vagy mi adhat nekem egy tűhegynyi hitet? Természetes, hogy erre a vallás volna hivatott, de mikor látjuk, hogy a fanatikus vallásos ember, ki mindennap a templomba jár, mindennap áldozik, éppen úgy retteg, remeg az életéért, éppen úgy aggodalmaskodik a jövőért, a holnapi napért, sőt még jobban, mint az istentagadó, mikor látjuk és halljuk, hogy a papok, az egyházak is éppen úgy ragaszkodnak ehhez a világhoz, ezen világ kincseihez, amikor látjuk, hogy az egyházi adót végrehajtóval, árveréssel, erőszakosan veszik el a hívőktől, és pénz nélkül nincs keresztelés, esketés és temetés, amikor halljuk, hogy a papok is azt mondják, hogy a túlvilágról még nem jött vissza senki, akkor belátjuk, hogy a két rémes fantomtól még a papok is félnek. Tehát hiába prédikálnak ellenük, a prédikálásuknak ereje, eredménye nincsen.
A mi jóságos Atyánk és a mi Urunk, Jézusunk ezt előrelátta. Ezért ígérte már be jó előre Joel próféta által, hogy: „És lészen azután, hogy kiöntöm lelkemet minden testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak. Sőt még a szolgákra és szolgálóleányokra is kiöntöm azokban a napokban az én lelkemet.” (Joel 2,28-29) Ezek a napok már itt vannak, mert most egyre többen beszélnek és írnak arról, hogy az ember testet öltött szellem, és napjainkban már bizonyságokat is kapunk, mert az úgynevezett halottak szellemei megjelennek a spiritizmusban. A spiritizmusról pedig Dr. Trikál József, római katolikus főpap, a pápai jóváhagyással megjelent könyvében azt írja, hogy a katolikus egyház a spiritizmust elvileg el nem veti, de nem is túlozza. (Az okkultizmus bölcseleti szempontból, 142. oldal) A halottak megjelenéséről pedig Szent Ágoston a „De cura pro mortuis” című iratában azt írja, hogy a halottak megjelenhetnek, sőt sokszor meg is jelentek. A megjelenő halottak és a prófétáló szellemek mind azt mondják a médiumok által, hogy odaát gyönyörű az élet és itt is az lehet, ha belenyugszunk az Isten akaratába, ha megpróbál minket.
Én az élet minden helyzetében, tehát a legnagyobb nyomorban és minden életveszedelemben is végtelenül boldog lehetek, kivégezhetem a két rémalakot, fantomot a hit tűjével, ha magamévá teszem azokat a boldogító igazságokat, amiket hirdetnek most az egész világon azok, akikre kiöntötte, és kiönti az Ő szellemét a mi jóságos Atyánk. Lássuk, miképp történik ez a gyakorlatban:
Családapa vagyok, kicsiny gyermekeim vannak, egy fillérem sincs odahaza, munkanélküli vagyok, ma eszem az utolsó falat kenyeremet. Ha ilyen helyzetben nyugodtan fogyasztom el a maradék kenyeret az enyéimmel együtt, s aztán nyugodtam sóhajtok fel az Atyához, és a mi Urunk, Jézusunkhoz: „Uram, Te látod az én helyzetemet. Uram, ha Te úgy akarod, hogy én éhezzek az enyéimmel együtt, legyen meg a Te akaratod. Ha Te ezt így akarod, és akartad, akkor bizony ez jól van így!” Ha így gondolkozom, és ezt cselekszem, boldogsággal telik meg a lelkem.
Másodszor ugyanilyen helyzetben vagyok, de a helyzetem súlyosbodott még azáltal is, hogy miután nem tudok lakbért fizetni, holnap kilakoltatnak, kitesznek az utcára bútorostul, családostul, gyermekeimmel együtt. Látom a két fenyegető rémet, de kivégzem őket hitemnek tűjével, ha nyugodtan ekképp fohászkodom fel: „Uram, Te látod az én helyzetemet. Uram, ha te úgy akarod, hogy én hajléktalan legyek, az enyéimmel együtt, legyén meg a Te akaratod! Ha te ezt így akarod, és akartad, akkor bizony jól van így!”
Vegyünk most még egy harmadik esetet. Nehéz beteg vagy betegeskedő vagyok, vagy valamelyik családtagom, és nincs kilátás a meggyógyulásra. Megjelenik a két rémalak, de én beléjük szúrom a hit tűjét, kimegy belőlük az éltető félelem, ha újból nyugodtan felfohászkodom: „Uram, Te látod az én helyzetemet. Uram, ha Te úgy akarod, hogy én vagy a családtagom itt hagyjuk ezt a Földet, legyen meg a Te akaratod. Ha Te ezt így akarod és akartad, bizony ez jól van így!” És utána újból körülvesznek az öröm gondolatai, mert a próbában érzem a végtelenül szerető Atyámat, KI haza hív, haza vár!
Ha én ezt a háromszor idézett imát a legteljesebb lelki nyugalommal és hittel el tudom mondani életem minden komoly, válságos helyzetében, akkor evvel mindig leszúrom a két fantomot egyszerre, és ugyancsak elvágtam gondolatomnak hozzájuk erősített fonalát és örömmel, zavartalanul, békességben, nyugságban élem az én életemet még a halálos veszedelemben, még a halál torkában is, mert a halálban nem veszedelmet, de szabadulást látok.
Ha a háromszor idézett imát vizsgáljuk, akkor abból azt látjuk, hogy valahányszor én bajban vagyok, nekem nem szabad a bajnak a megszüntetésére kérni az én Uramat és az én Atyámat, mert akkor hazugság, ha előtte, vagy utána azt mondom a Miatyánkban: „Legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is!” Amíg én arra kérem az Atyát, vagy az Urat, hogy segítsen rajtam, addig az én akaratomat akarom, hogy legyen meg! Addig nincs hitem, addig nincs békességem, addig nincs örömöm az életemben, addig rettegek például az éhhaláltól vagy a kilakoltatástól!
Pedig a testnek elhagyása kenyér, illetve táplálék hiányában nem oly rettenetes, mint mi azt gondoljuk. Ha én nem gondolok az evésre, és nem is akarok enni, akkor az éhség érzete már a második napon elmúlik. Azután a test csak fokozatosan gyengül, és ha még egy csepp vizet sem veszek magamhoz, akkor a negyedik napon, egy édes szédülésben elvesztem az öntudatomat, és a szellem, akkor kivonul a testből, hogy azonnal öntudatra ébredjen szellemtestben. Az éhhalál csak akkor kínos, fájdalmas, ha én enni akarok!
De, ha a testem azért hal éhen, mert az Atya akaratából nem kaptam kenyeret, és ha én a kritikus napokon ennek örülni tudok, és örömömben hálaadó imát tudok mondani az Atyámnak, és az én Uramnak, akkor az a pillanat, amikor én, a SZELLEM, kivonulok a testemből, hasonló lesz az esti édes elalváshoz, a mennyei, szellemi testben való öntudatra ébredésem pedig hasonló lesz a reggeli édes ébredéshez. Az Atya akaratából való átmenet maga egy édes zsibbadás. Az édes ébredés után pedig oly boldogság vár a szellemre, amelyet leírni nem lehet, amelyről Pál apostol csak annyit mondott, hogy: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” (Kor. I. 2,9)
A kilakoltatás pedig szintén nem olyan rettenetes, amint azt gondoljuk. Hiszen a világháborúban éveken át milliók tanyáztak a szabadban, és még jókedvűek is voltak. Ha pedig én tudom, hogy az Atyám akaratából vagyok rövid ideig kint az utcán, és esetleg ázom és fázom, akkor az nem szenvedést, hanem örömöt okoz nekem. Ha ezt hiszem, és hitemből naponként elmondom a fenti imát, akkor naponként szüntelenül csak örülni fogok az életemnek!
Budapest, 1934. 4. 19.